Varázslat: Az olvasók hősöket keresnek

Utolsó módosítás:

A nyolcvanas években együtt álmodoztunk arról, hogy "betörünk az irodalomba". Azt nem nagyon tudtuk, hogy ezt a bűncselekményt hogyan hajthatnánk végre, de erőteljesen készültünk rá. Abban biztosak voltunk, hogy a betörés csak írásművekkel hajtható végre, ezért nap, mint nap írtunk. Aztán jött a háború, amely szétszórta a vajdasági magyar értelmiséget. Budapesten találkoztunk ismét: Saca addigra már igazi író lett, én pedig úgy csináltam, mintha újságíró volnék. Mondtam is néhányszor, hogy ő az örökkévalóságnak ír, én pedig a mindennapoknak. Ma már annak sem. De azonnal interjút kértem tőle, amikor megláttam a Facebookon, hogy Majoros Sándor „a vajdasági magyarság hiteles krónikásaként alkotott művei, különösen a délszláv háború történéseit megörökítő prózai alkotásaiért” megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet.

Sok latin-amerikai írót olvastál a kezdetek kezdetén. Moravica (Bácskossuthfalva) a te Macondód?

Nem tagadom, nagy hatással volt rám a hetvenes-nyolcvanas évek latin-amerikai irodalma. Akkoriban ez volt az egyik lehetséges válasz az avantgárdra, ami éppen olyan gyorsan futotta ki magát, mint amilyen látványosan fölemelkedett. Közismert, hogy az avantgárd egy több mint száz éve tartó kísérlet, és bár úgy tűnik, ez a folyamat lassan a végéhez ér, az utolsó pillanatban, amikor már azt hihetnénk, kimúlt, valahogy mindig újjászületik. A mágikus realizmus fölemelkedésével szinte egy időben ütötte föl a fejét például a posztmodern irodalom, ami leginkább arról nevezetes, hogy nem törődik az olvasóval, de ha szigorúan vesszük, még tán magával a művel sem. Az irodalom ebből a nézőpontból csupán játék, és ez a felfogás nagyon imponál minden kezdőnek. Ritka az olyan író, aki rögtön a pályája elején komoly sorskérdéseket kezd feszegetni, de mivel minden író egyben olvasó is, működnek benne az átlagos olvasói reflexek. Kétségtelen, hogy tömegével léteznek olyan elitista irodalomkedvelők, akik elalélnak egy háromszáz oldalas, egyetlen mondatból álló regénytől, de a többség érdekes történeteket, különleges figurákat és olyan hősöket keres, amelyek a divaton túlmenően is érdeklődést keltenek.

A latin-amerikai mágikus realizmus ezt hozta be az irodalomba. Ügyesen ötvözte a keresztény és a pogány hitvilágot, a valóságot a fikcióval, a hihetőt a hihetetlennel. Mi sem természetesebb, mint hogy engem is elvarázsolt, és amikor komolyabban kezdtem venni az írást, megpróbáltam utánozni azt a nyelvi gazdagságot, azt a kifejezésmódot, ami ezt a prózát áthatotta. Hamar eljutottam odáig, hogy Moravica, azaz Bácskossuthfalva is lehet Macondo, ha figyelünk a benne rejlő részletekre. És anélkül, hogy erre tudatosan törekedtem volna, a témáim egyre többször lettek röghöz kötöttek, mégpedig a szó jó értelmében, már ha azt vesszük, hogy az abszolút fikción túllépve, egyre többet mondtak el arról a közösségről, amelynek tagja voltam.

Amit írsz, az a „bácskai misztikum”?

Emir Kusturica nyilatkozta egy régebbi interjújában, hogy a Balkánon a csoda a mindennapok része. Ez nem szó szerinti idézet, csak a nyilatkozat alapgondolata, ami megmaradt bennem. Kétségtelen, hogy a Balkánon létezik egyfajta csodavárás vagy inkább lebegtetés, és ez az ismert történelmi okok miatt hozzánk, a Bácskába is fölsugárzik. Nálunk nincsenek magas hegyek, amelyek önmagukban is legendákat szülnek, így a mi csodánk talajközelibb, de mégiscsak magában hordozza a Balkánt. Nem nevezném ezt misztikumnak, mert sokkal inkább annak a régi világnak a babonáiról van szó, ahová elér az emlékezetem. Ez volt az a ma már archaikus messzeségű tévé előtti korszak, amikor az emberek esténként kiültek az utcára tanyázni. Az ott hallott mesékből építkeztem hosszú ideig, és talán ez tűnik az írásaimban misztikusnak, pedig ez is realizmus. Csak jócskán betemette az idő.

Többször is megjelennek a műveidben az ősök? Néha családtörténetet írsz?

eperfa_2

Az eperfa nyolcadik gyökere című regényem hivatalos besorolása családregény, pedig valójában egy csaknem negyven évet átfogó történelmi thriller, ami egyben a szűkebb családom története is. Különösen hangzik, de igaz, hogy a famíliám több ponton is kötődik Mikszáth A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényéhez. Apai nagyapám ugyanis azzal a Kamjonkai Szemző Dénessel lett merénylet áldozata, aki a Noszty Ferit ihlető Szemző Gyula unokaöccse volt, anyámék pedig Moravicán szemközt laktak azokkal az Ungárékkal, akik a regényben a Tóth családot adják. A könyvem bizonyos értelemben a Mikszáth-regény folytatása, azzal a kitétellel, hogy a nagyhírű előddel ellentétben egy egész korszakot átfog, egészen 1969-ig, a holdra szállásig. Éppen ezért tiltakozom a családregény címke ellen, mert az valamilyen szinten degradálása ennek a vállalkozásnak. Emlékszem még azokra a kísérletekre, amikor a nyolcvanas években a jugoszláviai magyar sajtóorgánumokban – és persze a magyarországiakban is – divatba jöttek a családtörténetek. Hányatott sorsú paraszt- és munkásemberek, sok mindent megélt egykori uradalmi cselédek meséltek az életükről, ami ugyan színes volt, de inkább a szociográfia műfajához sorolható.

A családregény valahol személyes ügy, és bármilyen briliáns módon van megírva, csupán egy szűkebb közösség krónikája. Bizton állíthatom, Az eperfa nyolcadik gyökere nem ilyen. Ha valaki elolvassa például Somogy megyében, ugyanazokat az érzelmeket fogja kiváltani belőle, mint nálunk a Bácskában. Kezdetben valóban írtam néhány novellát, amelynek anyai nagyapám vagy valamelyik karizmatikus adottságokat mutató rokonom volt a hőse, ám ezek olyan finoman libikókáznak a valóság és a fikció határmezsgyéjén, hogy lehetetlen eldönteni, hová tartoznak. Azt pedig, hogy az irodalomban mi és mennyire valóságos, nem kell és nem is érdemes feszegetni.

Sokat beszéltünk arról, hogy szép dolog a fikció, de még szebb, ha a magad világát, a magad élményeit írod meg. Megtaláltad az egyensúlyt?

Régi közhely, hogy minden író önmagát írja, én sem vagyok ez alól kivétel. A trükk az, hogy sosem a megélt élmény hitelességére kell törekedni, hanem hogy az, amit leírunk, hihető legyen. Tavaly, az első világháború centenáriumára megjelent egy novelláskötetem, Az ellenség földje. Nyolc elbeszélést tartalmaz abból az időszakból, amikor a Monarchia hadereje még csak vonult keresztül Bosznián, a szerbek elleni első összecsapásra készülődve. Száz évvel ezelőtti miliő, mégis benne van a megélt élmény. A magyarázat erre az, hogy a hetvenes évek közepén Boszniában voltam katona, és az akkor megesett kalandjaimat transzformáltam át hetven évvel korábbra. Nem sokat kellett trükközni, mert pontosan tudtam, hogy azokban a városokban, ahol a történések zajlanak, milyen szögben esik be a napfény az utcákra, és hogy ezek az utcák miként illeszkednek a körülöttük magasodó hegyekhez. Meggyőződésem, hogy ha ismerjük a helyszínt, megfelelő munícióval és elszántsággal – és a helyszínnel szemben tanúsított tiszteletteljes alázattal –, már kezünkben is van a hitelesség.

ellenseg

A Vajdaságban gyakran emlegetik a „helyi színeket”. Te úgy léptél túl ezen, hogy beírtad magad a magyar irodalomba, és egyúttal a délszláv népek irodalmába is. Örülsz annak, hogy néhány balkáni nyelven is olvasnak téged?

Sosem törekedtem a helyi színek vagy a kisebbségi lét bemutatására. Részint mert a helyi színek a globalizáció beköszöntével erőteljesen megfakultak, részint mert a magammal hozott anyagban sokkal hangsúlyosabban volt jelen a polgárháborút megelőző korszak abszurditása, lüktetése. Ösztönösen kezdtem ezekről írni, mert nekem, mint háborús menekültnek értelemszerűen ez okozta a legnagyobb traumát. Az akkori politikai helyzet és a közhangulat is kedvezett annak, hogy ezek az írások sikeresek legyenek. Nem lettem ugyan népszerű író, de a szakma elhalmozott díjakkal, dicséretekkel. Ezek után addig maradtam ezen a háborús vonalon, amíg lehetett, majd következett a régebbi múlt, az idillinek látszó, de korántsem problémamentes 60-as és 70-es évek, amelyek kibontása irodalmilag sokkal nagyobb kihívást jelent, mint például Vukovár ostromáról írni. Ezt a könyvet Horvátországban is kiadták, miközben idehaza a boltokba is alig jutott el. Most már azt is tudom, miért: a korabeli média rengeteget foglalkozott ezzel a konfliktussal és sokkal direktebb módon tette ezt, mint az írók, akik hozzám hasonlóan azzal küszködtek, hogy munkájuk naturális-dokumentarista jegyeit minél jobban elrejtsék. A Meghalni Vukovárnál is egy viszonylag bonyolult szerkezetű, szürreális mese lett, amit komoly teljesítmény volt megfejteni az olvasónak. Ezért sem lehetett sikeres. Nem tudom viszont, mi lesz majd a sorsa a nemrég macedónul is megjelent elbeszéléskötetemnek, Az ellenség földjének. Remélem, az olvasók nem találják majd térben túl távolinak a Drinát, időben pedig az első világháborút.

A regények, és az elbeszélések háborúk mentén játszódnak. Két világháború és a nem régi balkáni háborúk – miért ezek a mérföldkövek?

vukovarnal_3

Talán azért, mert nem háborús történelmi regényeket írok, hanem olyan prózát, amely abból a világból ered, ahonnét származom. A Balkánon nem úgy kezelik a békét, mint minálunk, mert mi azt hisszük, ez az állandóság. Odalent délen ez csak köztes időszak. Az én írásaimban mindig úgy bukkan föl egy krízis, mint a tengeri hajós előtt a világítótorony: megkönnyíti a tájékozódást. Tudom, hogy ez ellentétes a magyar mentalitással, de mi a Bácskában már évszázadok óta érezzük ezt a hatást, és részben a kultúránk része lett. Nem mozgat bennünket úgy, ahogy a szlávokat – én például a hadseregben nem csókoltam meg az eskütétel után kapott puskát –, de számolunk vele, mert mint a szmog, ott terjeng körülöttünk a levegőben. Az is tény, hogy gyerekkoromban jóformán csak háborús történeteket hallottam. A partizános filmektől a tanyázások alkalmával hallgatott igazi katonakalandokig volt ott minden. A falumban élt egy olyan veterán is, akik az 1941-es partizán emlékérem birtokosaként a hatalom hősei közé tartozott, és ott volt a szomszédunkban lakó Károly bácsi, akinek a Donnál keresztüllőtték a torkát. Mi, gyerekek, ebben a környezetben joggal hihettük azt, hogy az élet lapos és érdektelen, csak a háborúk emelkednek ki belőle. Nem tudtuk, milyen borzalmas ez a valóságban, és amikor megérkezett a magunk háborúja, úgy semmisített meg bennünket, hogy egy puskalövést sem tettünk.

A Balkánon az értelmetlen halálnál csak az értelmetlen élet gyakoribb. „Határesetek-e” a műveid, amelyek két vagy több nemzet közös „szerencsétlen életterében” játszódnak?

Az igazi Balkánon azért mégis jóval több a lehetőség, mint nálunk, a Bácskában. Sokáig nem értettem például, hogy egy olyan ország, amelyet javarészt hegyek borítanak, és azokon a hegyeken nem nő más, csak satnya fű, miért gazdagabb azoknál, ahol mindent beborít a termékeny síkság. Főleg úgy, hogy a hegyvidéken élők javarészt pásztorkodásból élnek, miközben mi a Bácskában folyamatosan túrjuk a földet. A közgazdászok biztosan meg tudják magyarázni, miért van ez, de szerintem az is lehetséges, hogy a hegyek a nagyságukkal, az ég felé törekvésükkel a közöttük élők lelkét is megemelik. Legendás képződmény például a balkáni áradó lélek, de hogy valaki ezt bácskai vonatkozásban emlegette volna, még nem hallottam.

A hőseid többsége szegény ember, akik nehezen élik az életet. Létezik-e remény, hogy felülkerekedjenek a kiszolgáltatottságon?

Ami a jövőt illeti, nem titkoltan pesszimista vagyok. Kissé túlpörgettük a gépezetet, és most minden illesztéke recseg-ropog. Úgy tűnik, nem is lehet megállítani, vagy lassítani; működtetni kell, amíg szét nem esik. A kiszolgáltatottság sosem volt ekkora léptékű, mint manapság. Negyven-ötven évvel ezelőtt a falusi életformában még az is belefért, hogy hetente csak egyszer mentünk boltba, ma naponta muszáj.

Mégis ezt érezzük természetesnek, és aki olyan öreg, hogy vissza tud emlékezni a régi időkre, úgy véli, az a régebbi kiszolgáltatottság sokkal keményebb volt. Mi apám munkásfizetéséből éltünk négyen, de nem mondhatom azt, hogy nélkülöztünk. Sok mindent pótolt a kert meg a hátsó udvar, és falun ez ma sincs másként, de a bolt, mint mondtam, megúszhatatlan. A vásárlás olyan civilizációs kényszer, ami láncreakció szintjén hozza magával a többi kötöttséget.

Szerinted mi a modern világ legnagyobb kihívása? Készülsz-e esetleg arra, hogy írsz egy IT-regényt?

Ezzel kapcsolatban nem tudok semmi eredeti mondani: óriási baj, hogy elszabadult a globális fölmelegedés, de talán mindennek gyökere az, hogy túlnépesedtünk. Már a hét – vagy nyolc? – milliárd ember léte is azzal fenyeget, hogy szőröstől bőröstől felfaljuk a Földet, ráadásul ennek a nyolcmilliárd embernek kocsi, fürdőszoba, síkképernyős tévé és szélessávú internet kell. Nem szükséges hozzá nagy képzettség, hogy észrevegyük: ez nem fog menni, de mivel a haszonszerzők érdeke ennek éppen az ellentéte, könnyen kikövetkeztethető, milyen szomorú lesz a végkifejlet. Van is egy ide kapcsolódó regényötletem, egy olyan sci-fi, ami a szinte a végső kataklizma pillanatában mutatja meg az emberiségnek a kiutat, de úgy érzem, ez nem a rám jellemző és a tőlem megszokott munka lenne. Kisebb novellákkal azért néha próbálkozom, sokuk meg is található, honlapomon, a regenytar.hu-n. Természetesen álnév alatt, ahogy kísérletezni illik.